Éreztem ahogy közeledett. Éreztem minden zsigeremben. Vágytam újra látni. Előző este is ellibbent mellettem, de észre sem vett. Fájt. Pedig megszokhattam volna az elmúlt napokban...
Az első találkozás élménye tartja bennem a lelket. Részéről szerelem volt első pillantásra. Én voltam az, aki egynek hittem Őt a sok közül, amikor rám rontott, mint annyi nő életem során. Körberajongott, csodált és áradozott rólam, hogy mióta szeretne közelebbről megismerni. Mint kiderült, hetek óta figyelgetett. Miattam, minden nap a hosszabb útvonalat választotta hazáig. Sóvárgott, de nem mert mellém lépni és megérinteni, mert tudta, akkor végleg elveszik.
A legcsodálatosabb napomat neki köszönhetem, amikor nem tudta visszafogni magát...
Kezdetben nem fordítottam rá nagyobb figyelmet, mint a többi nőre. Hagytam, hogy imádjon. A legboldogabb perceket adtam neki, de úriember módjára viselkedtem, mint mindenkivel, tudván úgyis sírva válik el tőlem, miután ráébred, hogy nem egy kasztba tartozunk és soha nem lehetek az övé. Tévedtem... nem bírt tőlem elszakadni és elvitt a saját világába. Hamar összecsiszolódtunk. Boldogító volt minden vele töltött perc. Átsétáltuk az egész várost. Mindenkinek muszáj volt megmutatnia és büszkélkednie velem. Akivel nem találkoztunk, azt felhívta dicsekedve telenonon, hogy az övé lettem.
Órák röppentek el így kettesben, örülve egymás közelségének. Ahogy bőrünk érintkezett, soha nem akartuk, hogy vége legyen. Nem tudtunk betelni egymással...
Megkapott, elbolondított, majd magamra hagyott és most itt heverek berúgva a cipősszekrény és a fal közé szorulva... Mindezt a feltört sarokért, amit okoztam neki. De hisz' tudnia kell, hogy egy új csizma már csak ilyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése