A tegnap elhagyott

Már éjszaka volt. A romantikus film könnyeket csalt elő belőle, amit még önmaga előtt is szégyellt. Dühösen letörölte az érzelgős cseppeket, ezzel kézfejére maszatolta maradék nappali sminkjét. Ettől még dühösebb lett. A fürdőszobába rohant, gyors mozdulatokkal vizet engedett a kádba, köntösét ledobta magáról és már lépett bele az illatos habokba, amikor a tükörbe pillantva megállt mozdulata. Közelebb hajolt képmása felé és meredten nézte a nevetséges arcot, amin a festékek kavalkádja díszelgett elmászva eredeti helyükről. Szánalmas látványt nyújtott. Más alkalommal jót nevetett volna rajta, most viszont fájó emlékeket ébresztett benne…

Újra látta a piros hajú bohócot, ahogyan a porondon esetlenkedik és hahotázásával vidámságot varázsol a nézőtérre. Gyermekként nagy hatást gyakorolt rá ez az élmény. Az előadás végén a tömeg lassan hömpölygött a kijárat felé, míg apjával helyükön maradva megvárták a tülekedők kivonulását. Ekkor vánszorgott vissza a bohóc. Láttán a lány felkacagott, hiszen még elevenen élt benne mulattatása, de hiába várta a vicces mozdulatokat, azok sehol sem voltak. Komótosan szedegette össze a műsorban szétszórt holmikat, ami hamarosan újabb közönség előtt ismét előkerül. Ekkor már nyoma sem volt rajta vidámságnak. Lassan pásztázott végig tekintete az üres nézőtéren, ahol összetalálkozott pillantásuk és ott ragadt. Szemében lüktetett a fájdalom. Azóta sem képes elfelejteni ezt a tekintetet. Talán éppen akkor nőtt fel. Aznap értette meg, hogy „a látszat néha csal"… 

Azóta, mindezt gyakorta megtapasztalta, így a „néhá"-t megcáfolta a valóság. Kivételes tehetsége volt a leg lehetetlenebb helyzetek teremtéséhez és a legalkalmatlanabb férfi megtalálásához. Anyja szerint vonzotta a bolondokat és szélhámosokat. A finom fogalmazást csúnya históriák igazolták. Most, amikor boldognak kéne lennie, hogy megszabadult egy újabb tévedésétől, kétségbeesett zokogással borult a mosdókagylóra. Az önsajnálat és a reménytelenség tartotta fogva, ereje cserbenhagyta és elméje lassan emésztette fel. Nehézkesen lépett bele a kádba és adta át magát a simogató meleg víznek…

Egy óra múltán, nem csak teste, hanem gondolatai is kitisztultak. Boldogtalan volt, de már nem látta annyira kétségbeejtőnek helyzetét. „Vesszen, aminek vesznie kell" – sziporkázott valami olcsó filmben hallott bölcselettel. Törölközőbe burkolózva ült ki a teraszra a behűtött üveg pezsgővel és eprekkel, amit az estére szánt… persze nem csak önmagának. Megszokta már. Nem az első eset a magányban töltött sírós éjszaka, amibe minden alkalommal belehal egy kicsit. 

A toronyház kilátása mindig megnyugtatta. Az utca színes neonjai vidáman hirdették magukat, a nagyváros fényei csodásan vibráltak és discok lézersugarai hívogatóan szelték át a fekete eget. „Legalább lakást jól választok" – jegyezte meg félhangosan és felhajtott egy újabb pohárral – „meg pezsgőt" – tette hozzá, miközben végig tapogatta az üveget és töltött. Az alkohol hamar beépült szervezetébe és tettre késztette. Szerette volna, ha megértő fülekre talál fájdalma.  Felkapta mobilját és a gyorshívót indítva barátnőjét hívta fel, majd ugyanazzal a lendülettel vonta vissza a parancsot és hangos nevetésben tört ki. „Mi ütött belém? Éppen neki akarom elpanaszolni, hogy vége egy húszéves barátságnak? A magányt is neki köszönhetem… és tőle várom a vigasztalást? Mindketten átvertek. Magamra maradtam. Feláldoztak egy kalandért…" A telefon dallamra táncolt az asztalon, a kijelzőn a barátnő neve állt. „Ezek szerint megcsörgettem" – hagyta abba a kényszeredett nevetést és vette fel. A hívót megelőzve, csak ennyit mondott: „Elnézést, téves hívás, azt hittem a barátnőm."

Megjelent - 2012. Sorsok két percben (antológia)