2015. november 14., szombat

Kedves gondolat

Lányos apa szülinapi ajándéka. Kell jobb? ;)


Tetoválás közben, érdeklődve hallgatom a választott téma történetét. Ez utóbbi feliratozás, magáért beszél...



2015. október 31., szombat

Másnap



Hirtelen riadtam fel. A másodperc töredéke alatt felmértem a terepet. A Nap vakította be a szobát. Hunyorogva pásztázott végig szemem a tárgyakon, amíg a faliórán le nem ragadt. Kilenc elmúlt. Rémülten ültem fel az ágyban, ahogy tudatosult bennem a szám vészjósló nagysága.  A  gyors lendülettől agyam tovább haladt… A fájdalom belém hasított, önkéntelenül kaptam homlokomhoz, hogy visszatoljam. A másnaposságtól megszédülve óvatosan fészkeltem vissza magam a párnára.
Ahogy enyhülni kezdett a lüktetés, sikerült beazonosítani a tegnapi napot, és nyugalom kerített hatalmába, amiért péntek volt, így mindezt ágyban vészelhetem át. A rossz közérzetem viszont nem múlt el vele. Erőtlenül, szomjazva kotorásztam a földön az ásványvizes palack után. Eredménytelenül. Ha pasi lennék, akkor most gyengéd kezek ápolnának és igyekeznének minél hamarabb megszabadítani a kínzó érzéstől, néhány tabletta és víz segítségével. Nőként viszont erőt kell vennem magamon és kibotorkálnom a konyháig mindezekért.

Miután kiittam a hűtő vízkészletét, komoly felfedezést sikerült tennem. Párom nem volt mellettem az ágyban és „útközben" sem találkoztam vele. Megpróbáltam hangot kiadni számon, ehelyett valami elcsukló rekedtségre voltam képes. Megköszörültem torkomat és a megszokottnál egy oktávval mélyebben szólítottam kedvesem. Nem válaszolt.

Visszavonultam a hálószobába, magammal cipelve az életmentő pillepalackot. Megigazgattam a gubancban álló ágyneműt és elégedetten nyújtóztam ki rajta. A telefonon leütöttem a gyorsbillentyűt. Még mielőtt kicsengett volna, beugrott egy pillanatkép, ami azonnal visszavonásra késztetett.
Tegnap egyedül jöttem haza.
A franciaágy érintetlen felére pillantottam. Makulátlanul kisimítva pihent a paplan és a felrázástól duzzadt a párna. Nem ő igazgatta el maga után…



Tegnap este, egy spontán összejövetel volt a barátokkal. A sörözőben jó hangulatú társaság verődött össze. A poharak gyorsan ürültek, de annál gyorsabban jött az utánpótlás. Képtelenség volt követni a mennyiségét. Fájdalomérzetem az elfogyasztott száraz vörösbort a liter fölé saccolja. Tökéletes este volt, sok nevetéssel és nagy beszélgetésekkel. Komoly dolgokról vitáztunk, de nem vérre menően. A téma annyira érdekfeszítő volt, hogy nem figyeltem páromra. Mikor észbe kaptam, - pontosabban a mosdót kellett sürgősen célba vennem - már nem ült mellettem. Jó ideig voltam távol, mert a tükörben látottak megijesztettek és megpróbáltam némi sminkkel elviselhetővé tenni magamat. Visszatérésemkor, még mindig nem volt a helyén. A teremben sem láttam, így kimentem a teraszra. Ott sem volt. Már vissza akartam lépni, amikor a gyéren megvilágított Romkert felé néztem. Kár volt.
Percekig figyeltem a félhomályba burkolózott két alak egymásba fonódását. Megtaláltam…
Az alkohol lelassított, nem tudtam mit kell tennem. Elköszöntem a vidám asztaltársaságtól, akik marasztalni próbáltak és páromat keresték. Kimentettem azzal, hogy nincs jól, levegőzni ment és már lent vár.

Elhaladtam a párocska mellett, hogy megnézhessem a szőke nőt. Annyira egymásba gabalyodtak, hogy nem érdekelte őket a közeledő cipő kopogása. Legszívesebben kitéptem volna a nőt karjai közül...
Ehelyett finoman súroltam a vállammal, hogy felnézzenek és láthassam riválisom arcát.
Elértem célomat. Mindketten zokon véve néztek rám. Párom arcát megnyújtotta a félelem, szeme riadt lett, de nem szólt. A nőt felismertem, bár csak fényképen láttam addig. Lám, a hűtlen visszatért a múltból. Az ital hatása és a fájó érzések, egy halk „elnézést" mondattak velem. A szőkeség nem tudta ki vagyok. Gúnyosan szólt rólam páromnak: - Te jó ég! ENNEK nem elég széles az utca?! Mennyire undorító egy részeg nő!

Végigsírtam az utat hazáig. Telefonom nem csengett közben, pedig elterveztem, hogy nem veszem fel, amikor magyarázkodva könyörögni akar.
Bánatomban, a sötét konyhában ülve iszogattam tovább. A polcról levett, féltve őrzött borával ütöttem el az időt. Az utcát figyeltem, mikor tűnik fel és ér végre haza…



Ezek szerint nem jött…, a kétségbeesésem szomorúságba csapott át. Aztán eszembe jutott, hogy a zárban felejtettem a kulcsot, és elfelejtve rémes állapotomat siettem ki a bejártig. Nem volt benne. A falba kapaszkodva jutottam vissza az ágyhoz. Próbáltam vigasztalni magam azzal, hogy biztosan hívott, és újra felkaptam a telefont, hogy helyességét bizonyíthassam. A kijelzőn nem volt semmi, ami erre utalt volna… Kínomban nevettem magamon, a fejfájás ritmusra lüktetett. Elindítottam a hívást, hogy rövidre zárjam a kapcsolatunkat, de a „hívott szám átmenetileg nem kapcsolható"… és már nincs miért megpróbálnom később. Döntöttek helyettem.

2015. szeptember 28., hétfő

A helyzet reménytelen, de nem súlyos


Az előszobában még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörből. Arcára erőltette tegnapi levetett mosolyát és kilépett biztonságot adó közegéből a lépcsőházba.
A dohos aulát elhagyva, bőszen osztogatta elhasznált mosolyát a piacról hazabotorkáló nyugdíjasoknak. Furcsa mód működött. Elég volt a látszat ahhoz, hogy meggyőzze környezetét, miszerint… világában minden rendben van. Viaszos arccal élte túl napjait, hogy este végre újra, légmentesen zárkózhasson gondolataiba. Titokzatosság lengte körül lényét. A külvilág nem látta sebezhetőségét és nem tudott félelmeiről sem. 

Egykori magabiztosságát elméje feledésbe kényszerítette. A boldogság valahol nyomtalanul kihullott kezéből. Amikor bővelkedett benne, nem tudta milyen illékony és ritka dolog birtokában van. Kifogyhatatlannak tűnő optimizmusát senkitől sem sajnálta. Talán ez okozta vesztét. Hitt az embereknek és érdemtelenekben bízott meg. Nem ismerte az irigység fogalmát és annak következményeit. Legyűrték. Tőrt döftek lelkébe és magára hagyták. Begubózott. Mókuskerékben töltött napjaiban rutinszerűvé váltak mozdulatai. Csak az időjárás változása emlékeztette az idő múlására. 
A megszokott úton sétált a garázs felé. Csodálta a környék fáit, az eső hagyta tócsák tükröződéseit. Magába szívta a hűvös illatot, amit a zápor maga után hagyott. Mellette, rohanó léptekkel indult a reggel. Ő ráérősen haladt tovább, figyelmet sem véve minderről. Az ilyen percek adtak erőt a létezés folytatásához. 

Ez a nap ismeretlen hangulatot hozott. Hirtelen ötlettől vezérelve már hívta is az irodát, hogy jelezze távolmaradását. 
-Csak nem vagy beteg? – érdeklődött a túlvégen a hang. 
-Dehogy, csak halaszthatatlan dolgom van. 

Zsebre téve telefonját, elgondolkozott válaszán. „Halaszthatatlan? Igen. De mi az?" Nem törte tovább fejét, mert a buszmegállóhoz érve egy troli fékezett le mellette. 
Kalandkedve legyőzte és húsz év után újra érintette lába a jármű lépcsőjét. Behajtogatta magát a tömegbe. Tömény testszaggal keveredett olcsó kölnik kavalkádja fogadta. "Semmi sem változott", mosolyodott el végre újra őszintén. Az egyetlen volt ezen a reggelen, aki örömmel zsúfolódott az orrfacsaró buszon. 

külváros felé tartott. Maga sem tudta hova, de nem is tervezett. Ismeretlen területre tévedt. Egy park keltette fel érdeklődését. Izgatottan tuszkolta át magát az ajtóig és szinte leesett a troliról, egyenesen egy pocsolyába. A nagy csobbanás beterítette. Fehér nadrágja térdig mintázódott a koszos víztől. Hatalmasat nevetve nézett vissza a buszon maradtakra, kiknek hahotázását cseppet sem érezte kárörvendésnek. Inkább sajnálta, hogy megörökítetlen maradt burleszkbe illő jelenete. A fák felé indult. Lábujjai között érezte a karcoló homokszemcséket. Egy kisebb szökőkút sietett segítségére. „Nagyobb szerencse nem is érhetne", nyugtázta magában, és már lépett is bele tűzpiros lakkszandáljával. A parkon át igyekvők lelassultak. „Már megérte eltéríteni magam", nézett végig mosolygó közönségén. Kezét nyújtva, egy öltönyös férfi lépett felé, hogy átsegítse a szőlőkút magas káváján. A szemkontaktus mindent elárult. 
-Holnap este, mit csinálsz? – invitálta randevúra az idegen. 
-Ilyen hosszú távra nem tervezek – engedte el kezét a szárazra érve és hagyta magára a fiút… Tudta, hogy ma már semmi sem veheti el életkedvét…
Megjelent: 2012 telén, a Hósapkás hajnalok című antológiában

2015. szeptember 27., vasárnap

Villámrandi


Vidáman ébredt. Első mozdulata a mobilja felé nyúlt, hogy megnézze az üzeneteket. Az este óta nem érkezett újabb, mégsem szomorodott el. Ragyogott a visszaolvasott szavaktól. Képtelen volt vele betelni. Tegnap, ezek hatására indult útnak, hogy megismerje azt az idegent, aki lenyűgözte szellemességével.

Az első randi hosszúra nyúlt. A vártnál vonzóbb férfivel találta magát szemben. "Mit keres egy ilyen jó pasi a társkeresőn?" töprengett. "De már az enyém!", nyugtázta magában iszogatás közben.  Talán a bor hatása, talán a hosszú hónapok magánya miatt, de a fiú szavai már nem érték el. Érintésre vágyott. A chat meghódította, a látvány elbódította. A fiúba fojtotta a szót, amikor rávetette magát. Nem ütközött ellenállásba, hamarosan a legénylakás bútorain landolt...

Az éjszaka felejthetetlen volt. Beleborzongott a gondolatától is. Tárcsázta a számot, hogy a bársonyos hang tovább fokozza boldogságát. Hívását a férfihang, egy hideg "Igen?"-nel fogadta. Mosolyát fagyasztotta arcára, de még képes volt csilingelően üdvözölni szerelmét.
- Találkozunk este?
- Nem érek rá.
- És holnap?
- Majd hívlak, ha lesz időm.
- Együtt tölthetnénk a hétvégét.
- Mondtam... ha majd ráérek, hívlak.
- Most lerázol? Éjszaka még szerettél. Mi történt azóta?
- Reggel lett.
Levegő után kapkodott. - Tudod mit? Felejtsd el, ami történt!!!
- Oké. - pattant vissza a válasz, és a vonal már meg is szakadt. Ugyanebben a pillanatban a lány szíve is...

2015. szeptember 18., péntek

2015. szeptember 13., vasárnap

2015. szeptember 6., vasárnap

2015. szeptember 1., kedd

Felmelegített szerelem


Elátkozott hosszú évek
emlékei visszatérnek
azzal, hogy újra vagy.
Nyugodni mégsem hagy,
pedig boldognak kéne lenni
minden rosszat elfeledni…
Karjaidban megpihenni,
csókodban felengedni,
szerelmes szavaidat inni
és jövőnkben hinni…
Mindez jó lenne nagyon,
mégis a mai napon
nyugtalanít néhány kérdés.
Miért múlt el az érzés
Benned egykor rég?
Mennyi nőt szédítettél még?
Féltékenynek ható gondolat
múlik, ha hallom hangodat…
Hinni szeretnék Neked.
Dühöm lassan enged,
majd feledésbe merül,
de tudom újra előkerül,
hogy feldúlja lelkemet…
Igen helyett, ezért mondok Nemet.

(Megjelent 2012-ben, a Hósapkás hajnalok című antológiában)

2015. augusztus 31., hétfő

Szukkubusz

A férfi ma is, mint mindig, sokáig dolgozott. Nem mintha szerette volna a monoton mozdulatokat, inkább beletemetkezett munkájába. Képtelen volt szabadidejét máshol tölteni. Gondolatai elől menekült. Csak az éjszakát várta. Valójában senki sem ismerte. Főnökei elégedetten példálóztak vele, a prémium listán az első sorban díszelgett neve. Munkatársai hol gyűlölettel, hol érdekbarátsággal fogadták, de mindebből semmit sem vett észre. Nem érdekelte a külvilág. A nappalokat csupán túlélte, az éjszaka viszont  újra  meg újra megajándékozta...

Kipillantott az ablakon. Neonfényes utca látványa tárult elé. Erre várt egész nap. Gépiessége elillant. Az irodaházat elhagyva, a reggeli morcos biccentés helyett, most mosolyogva intett a recepciós felé. 
A távolsági buszon, magányos fáradt arcokat figyelt hosszasan, és vidám párok pillanatait csípte el mielőtt belefeledkezett sajátjába, amit az ablak visszatükrözött. Nyoma sem volt rajta unalmas életének.
Bár senki sem várta, mégis boldogan igyekezett haza. A szomszéd lány, mint minden este, a nyitott ablak párkányán ücsörgött. A nyár közeledtével egyre kevesebb ruhában. A szokásos csilingelő "Sziát" kiálltotta a kapu felé tartó férfinek, aki széles mosollyal viszonozta kedvességét.
-Hogy telt a napod? - próbált többet is kisajtolni belőle.
-Mint a többi. - válaszolta automatikusan és már lépett is be az ajtón, megelőzve vele a további párbeszéd lehetőségét. 
Csalódottan csukódott be az ablak.

Mindebből semmit sem vett észre... Csak egy dolog lebegett előtte, végre bezárkózni otthon. Cipőjét le sem véve sietett a nappaliba, hogy számítógépét bekapcsolja. A fürdőben gyorsan rendbeszedte magát, majd a szinte üres hűtőből előbányászott egy dobozt, amit rutinos mozdulattal dobott a mikróba. "Voila!" vette ki a készételek csimborasszóját és lehuppant vele a gép elé. Pontban fél tíz volt. Mint minden este, ugyanebben az időben, benyitott a chat szobába. Nem kellett sokat várnia. "Buxa" bejelentkezett. Hónapok óta együtt töltik az éjszakákat. Vituális szerelem alakult ki közöttük, de találkozásra nem tudták rászánni magukat. Féltve különleges kapcsolatukat,  önként rekedtek meg a plátói szinten. Tabuk nélkül adják ki magukat. Arctalanul minden könnyebb. Ami várható volt, a barátság szerelembe csapott át.

A napi chat, az idő előrehaladtával egyre forróbb lett.
-Mi lenne ha talalkoznánk? - vetette fel a kérdést a lány.
-Ha öt percen belül ideérsz... - nevetett fel frappáns válaszán a férfi.
-Szavadon foglak! - kancsingatott ezernyi smiley.

Csengettek. Egyre követelőzővé vált a berregés.
Az ajtófélfának támaszkodva várt a lány.
-Colád van? - nyújtott be egy üveg Bacardit.
A férfi körbenézett, mintha más is lehetne a lakásban, akihez a kérdést intézhette volna.
Első gondolata az ajtó visszacsukás volt, mégis ellenkező volt cselekedete.
-Buxa?! - tárta szélesebbre az ajtót. "A szomszéd lány?" A döbbenettől képtelen volt többet kinyögni.
-Hívj aminek akarsz - kacsintott nevetve a lány, ahogy elsétált mellette.
Belefeledkezve a személyes találkozásba, észre sem vette, hogy a chatszobában tovább folytatódott a félbehagyott beszélgetés...


2015. augusztus 28., péntek

Sasszé


Az életemen
Áttáncolhatsz... csak mosd fel
Sáros lábnyomod!

Haiku az ígérethez


Szorítom szavad,
Mert ha csak iszom, meglóg
Előlem újra.


Józanság


A boldogság, csak
Irigyeket szül... Hallgass.
Sugározd a jót!


Kísértések


Ördög és angyal
Tesz próbára minden nap.
Játékszer vagyok.

Nevelgető


Gyengeséged vagy
Erőd, mind gyermekeden
Láthatod viszont.

Még őrzöm színeit


Egynyári szirmát
Szórta felém... és nálam
Hagyta illatát...


2015. augusztus 27., csütörtök

A barackvirág illata

- Ezaz! – mosolyogtam a fiatal lányra, aki ezt viszonozva adta tudtomra, hogy a szerződés megköttetett…
Már másnap beköltöztem. Exemnek köszönhetően kevés holmival kellett bajlódnom, így gyorsan távozhattam régi otthonomból… egyedül. -Hamarosan úgyis újra felépítek mindent, amit hátrahagytam! – bíztattam magam friss szingliként, erőltetett vidámsággal.
A panelrengeteg kis zugát, egy külvárosi bérház tágas szobájára cseréltem. Az első éjszaka álmatlanul telt, pedig megszámoltam a sarkokat, ahogy anyukám tanította egykor és izgalommal vártam a csodás jövőt ígérő álmot. Mindhiába. 
Hajnalig viaskodtam gyötrő gondolataimmal. A vegyes érzelmű múlttal, az idegen jelennel és a bizonytalan jövővel. 
Ahogy világosodott, azzal én is megvilágosodtam. Rájöttem a titokra… mégsem az otthagyott múltam hiányzik, hanem a zajos gettóhangulat, ahol az éjszaka mozgalmassága költözött be a hálószobámba és ringatott álomba. 
Képes voltam figyelmen kívül hagyni a veszekedéseket, sikongatásokat, sírásokat, amit hozzám továbbítottak a papírfalak és a fékcsikorgásos, gázfröccsös utcazajokat, amit az ablak engedett be akadálytalanul. Szoknom kell még az éjszaka nyugalmát, amit az új élethelyzet hozott…
Mielőtt a gyenge fény belépett volna a szobába, a madarak hatalmas ricsajba kezdtek.  A rég nem hallott hangok az ablakhoz csaltak. Kinéztem, de csak a karnyújtásnyira álló hatalmas fa sötét ágait láttam, aztán, mint egy gyorsított felvétel, pillanatról-pillanatra változott a kép. A fa sziluettjéből kirajzolódott a dúsan virágos faág, majd színeit is megmutatva ámulatba ejtett. Évek óta nem láttam ilyen csodát. Évek óta nem láttam tavaszt. Eddig a kopár ágak, észrevétlenül, átmenet nélkül borultak lombba és köszöntött be a fullasztó városi nyár. Most látom a csábító virágzó ágakat, ahogy néhány vadméh előmerészkedik értük a hűvös reggel ellenére, és lelkemet simogatta a régen elfelejtett látvány. Beengedtem a tavasz illatát, átéltem mindazt, amit a nagyváros kitörölt az emlékezetemből. A természet ismét kézzelfoghatóvá vált. Odaláncolt a nyitott ablakhoz és órákra marasztalt…

Harangzúgás törte meg merengésem. A reggeli misére siettette a híveket. Furcsa mód, az utca még mindig kihalt volt. Ellenben a hétvégi lakótelep ekkorra már felébredt és sorra üresedtek meg a parkolók, átköltözve a bevásárlóközpontok mélygarázsaiba. Egy hete, még én sem tettem másként. Besoroltam. Bekebelezett a nagyváros és egyik fogaskerekévé lettem az évek során. Felvettem a tempót és hagytam sodortatni magam az árral…

„Már nem kell rohannom semmiért, és nem kell megfelelnem senkinek."- nyugtáztam és felöltve legszebb ruhámat, elindultam az átütő barackvirág-illatos tavaszban a templom felé, mint egykor vidéken, gyerekként nagymamámmal…

(Íródott, éppen három éve. Megjelent az Évszakok című antológiában, 2012-ben)

2015. augusztus 25., kedd

Útvonal

Zárva ajtód, de
Ablakon nem megyek be
Azon távozom...

A tegnap elhagyott


Már éjszaka volt. A romantikus film könnyeket csalt elő belőle, amit még önmaga előtt is szégyellt. Dühösen letörölte az érzelgős cseppeket, ezzel kézfejére maszatolta maradék nappali sminkjét. Ettől még dühösebb lett. A fürdőszobába rohant, gyors mozdulatokkal vizet engedett a kádba, köntösét ledobta magáról és már lépett bele az illatos habokba, amikor a tükörbe pillantva megállt mozdulata. Közelebb hajolt képmása felé és meredten nézte a nevetséges arcot, amin a festékek kavalkádja díszelgett elmászva eredeti helyükről. Szánalmas látványt nyújtott. Más alkalommal jót nevetett volna rajta, most viszont fájó emlékeket ébresztett benne…
Újra látta a piros hajú bohócot, ahogyan a porondon esetlenkedik és hahotázásával vidámságot varázsol a nézőtérre. Gyermekként nagy hatást gyakorolt rá ez az élmény. Az előadás végén a tömeg lassan hömpölygött a kijárat felé, míg apjával helyükön maradva megvárták a tülekedők kivonulását. Ekkor vánszorgott vissza a bohóc. Láttán a lány felkacagott, hiszen még elevenen élt benne mulattatása, de hiába várta a vicces mozdulatokat, azok sehol sem voltak. Komótosan szedegette össze a műsorban szétszórt holmikat, ami hamarosan újabb közönség előtt ismét előkerül. Ekkor már nyoma sem volt rajta vidámságnak. Lassan pásztázott végig tekintete az üres nézőtéren, ahol összetalálkozott pillantásuk és ott ragadt. Szemében lüktetett a fájdalom. Azóta sem képes elfelejteni ezt a tekintetet. Talán éppen akkor nőtt fel. Aznap értette meg, hogy „a látszat néha csal"… 
Azóta, mindezt gyakorta megtapasztalta, így a „néhá"-t megcáfolta a valóság. Kivételes tehetsége volt a leg lehetetlenebb helyzetek teremtéséhez és a legalkalmatlanabb férfi megtalálásához. Anyja szerint vonzotta a bolondokat és szélhámosokat. A finom fogalmazást csúnya históriák igazolták. Most, amikor boldognak kéne lennie, hogy megszabadult egy újabb tévedésétől, kétségbeesett zokogással borult a mosdókagylóra. Az önsajnálat és a reménytelenség tartotta fogva, ereje cserbenhagyta és elméje lassan emésztette fel. Nehézkesen lépett bele a kádba és adta át magát a simogató meleg víznek…
Egy óra múltán, nem csak teste, hanem gondolatai is kitisztultak. Boldogtalan volt, de már nem látta annyira kétségbeejtőnek helyzetét. „Vesszen, aminek vesznie kell" – sziporkázott valami olcsó filmben hallott bölcselettel. Törölközőbe burkolózva ült ki a teraszra a behűtött üveg pezsgővel és eprekkel, amit az estére szánt… persze nem csak önmagának. Megszokta már. Nem az első eset a magányban töltött sírós éjszaka, amibe minden alkalommal belehal egy kicsit. 
A toronyház kilátása mindig megnyugtatta. Az utca színes neonjai vidáman hirdették magukat, a nagyváros fényei csodásan vibráltak és discok lézersugarai hívogatóan szelték át a fekete eget. „Legalább lakást jól választok" – jegyezte meg félhangosan és felhajtott egy újabb pohárral – „meg pezsgőt" – tette hozzá, miközben végig tapogatta az üveget és töltött. Az alkohol hamar beépült szervezetébe és tettre késztette. Szerette volna, ha megértő fülekre talál fájdalma.  Felkapta mobilját és a gyorshívót indítva barátnőjét hívta fel, majd ugyanazzal a lendülettel vonta vissza a parancsot és hangos nevetésben tört ki. „Mi ütött belém? Éppen neki akarom elpanaszolni, hogy vége egy húszéves barátságnak? A magányt is neki köszönhetem… és tőle várom a vigasztalást? Mindketten átvertek. Magamra maradtam. Feláldoztak egy kalandért…" A telefon dallamra táncolt az asztalon, a kijelzőn a barátnő neve állt. „Ezek szerint megcsörgettem" – hagyta abba a kényszeredett nevetést és vette fel. A hívót megelőzve, csak ennyit mondott: „Elnézést, téves hívás, azt hittem a barátnőm."
Megjelent - 2012. Sorsok két percben (antológia)

Hogylétemről...


Öltözködéskor,
Fogason felejtettem
Összes mosolyom.


2015. augusztus 21., péntek

Szerelem első vérig


Éreztem ahogy közeledett. Éreztem minden zsigeremben. Vágytam újra látni. Előző este is ellibbent mellettem, de észre sem vett. Fájt. Pedig megszokhattam volna az elmúlt napokban...

Az első találkozás élménye tartja bennem a lelket. Részéről szerelem volt első pillantásra. Én voltam az, aki egynek hittem Őt a sok közül, amikor rám rontott, mint annyi nő életem során. Körberajongott, csodált és áradozott rólam, hogy mióta szeretne közelebbről megismerni. Mint kiderült, hetek óta figyelgetett. Miattam, minden nap a hosszabb útvonalat választotta hazáig. Sóvárgott, de nem mert mellém lépni és megérinteni, mert tudta, akkor végleg elveszik. 
A legcsodálatosabb napomat neki köszönhetem, amikor nem tudta visszafogni magát...
Kezdetben nem fordítottam rá nagyobb figyelmet, mint a többi nőre. Hagytam, hogy imádjon. A legboldogabb perceket adtam neki, de úriember módjára viselkedtem, mint mindenkivel, tudván  úgyis sírva válik el tőlem, miután ráébred, hogy nem egy kasztba tartozunk és soha nem lehetek az övé. Tévedtem... nem bírt tőlem elszakadni és elvitt a saját világába. Hamar összecsiszolódtunk. Boldogító volt minden vele töltött perc.  Átsétáltuk az egész várost. Mindenkinek muszáj volt megmutatnia és büszkélkednie velem. Akivel nem találkoztunk, azt felhívta dicsekedve telenonon, hogy az övé lettem. 
Órák röppentek el így kettesben, örülve egymás közelségének. Ahogy bőrünk érintkezett, soha nem akartuk, hogy vége legyen. Nem tudtunk betelni egymással...

Megkapott, elbolondított, majd magamra hagyott és most itt heverek berúgva a cipősszekrény és a fal közé szorulva... Mindezt a feltört sarokért, amit okoztam neki. De hisz' tudnia kell, hogy egy új csizma már csak ilyen!


2015. július 31., péntek

Szomorú vasárnap


Ideje leülnöm és számadást tennem,

magamnak magamról és mindenről mit tettem.

Leltárt készítenem és selejteznem, ha kell,

mert hiába várok választ, senki sem felel.

Púp vagyok saját hátamon,

évtizednyi fájdalom vállamon…

a nevetések mögé rejtett gyötrelem…

a hátrahagyott mindent elsöprő szerelem…

a semmit sem érő türelem...

a valóságtól való félelem…

magam sem tudom van-e megoldás,

vagy csak felesleges önmarcangolás,

hiábavaló vallomás e kétségbeesett számadás. 

A mosoly, idővel vigyorrá lett

és évek szálltak el fejem felett.

Fuldoklom, saját kezem állt görcsbe nyakamon,

de szorításom nem enged, így állva bosszút magamon.

Féltem átgondolni, csak töprengtem azon,

hogy hová lett az a bátor amazon,

ki sosem vett fel védekező vértet,

hagyta veséjébe taposni a térdet,

és hagyta, hogy fájjon az összes szúrás,

hősiesen tűrte, hogy meg ne tudja más…


Most hang nélkül üvöltök értelmetlenül,

feszít a kín, rettegek mélyen legbelül,

csak kiírom magamból a nyomasztó sérelmet,

bár magam sem látok benne már értelmet…


A magányos sírás medret vájt arcomra,

hiába emlékezem minden harcomra,

buzdítás helyett inkább tönkretesz.

Már nem érdekel, hogy holnap mi lesz.



Négy évtized alatt élnem nem sikerült.

Elvesztek a rózsaszín álmok, erőm végleg kimerült.

Az értelmetlen küzdelmet, és önmagam feladom…

nem marad utánam más, csak egy apró sírhalom.



Megjelent 2011-ben, a Szél szárnyán című antológiában